M323

Persze, hogy délelőtt,

Fényes nappal vitték el őt -

Tán egy mozdulattal törve,

Vagy nyitva ki az egyik zárat,

S az eső az ablakon még meg se száradt,

De olajos kezek már szedték is szét,

Csak a csontváza maradt és néhány kép róla

És vele és benne és múlandó

Emlékeinkben ott él az autó,

Amiben valaha velünk még emlékek voltak -

Lám milyen furcsa fintora a sorsnak:

Ami mindegy volt benne az egy kazetta csak,

Új zenékkel, bár néhol vacak a hang minőség,

De valahol egy tolvaj

Tán most is matat a hifin egy gombbal ,

Hallgatja zazit vagy a térerőt

S bár aszöveget érti, nem hatja meg őt,

Hiszen az autókhoz ért, de a hajókhoz nem,

Nem látta zazit a metrón sosem,

Nem látta winklert a körúton állni,

És a kazettán végül is lehetne bármi -

Ő a negyedik számot már nem várja meg,

Arra gondol hogy inkább egy krack,

Vagy tán egy mucika izgatná fel,

Aki telefonhívásra jönne el...

És a kazetta végül a kukába kerül,

Zazi a metrón elszenderül,

Elalszik mellette az a nő,

Eltűnik végleg a térerő,

Sűlkyed a hajó, és rajta winkler,

Jule és eldéé még néhány színnel gazdagítja

A kukában lakó tárgyak képét,

Hogy ne legyen fakó a hely,

Hova kerültek ők...

A hely, hova kerültek ők....

A hely, hova kerültek ők...

A hely, hova kerültek ők...