Télvíz

Rövidebbek lettek a nappalok, a homály körbeölelte a viaszszín fákat és összezsugorodott minden.

A néma madarak nyugat felé vitték az álmokat, át a folyón, lehulló falevelek, mint a függöny, opálfüggöny, sárga szõnyeg, sápadt õszi tükrök, amerre lát a szem.

És az ablakból néztem az öreg utat, ami a lábad nyomát hordja és az ablakból néztem a ködöt, hosszú kabátod helyét, az ablakból néztem, és éjjel ott aludtam el.

Rövidebbek lettek a napok és éreztem, hogyan nõ a súlyos homály a kert ölén, az árok mélyében, a takarón, a pohárban és a csontomban, nõtt bennem a betegség éjszaka, csak nõtt és nõtt, nagyobb lett és gyöngébb lettem, mint a zörgõ, süppedõ avar kinn a föld hideg hasában.

Csomókban hullottak a barna felhõk, nehéz halmokba hordta õket szobámban a lobogó láz, mikor a fehérujjú halál feltûnt az úton. néztem, hogy jön. lassan lépett, míg estére a házhoz ért.

Mikor átlépett a küszöb fölött, én az ablakban álltam és nem láttam mást, néztem az arcod, nyárvégi arcod, amikor átölelte száraz, odvas testem a hideg halál.

Huszonhét hónap szállt el azóta, rövidebbek a nappalok, szél söpri az elfoszló idõt a síkos avaron és várok rád egyedül a homályban.

Hallgat az ablak, hosszú csöndben dermed a víz.

Hahó! hahó! december testvér! takard be az utat! zárd be az erdõt! forgasd az idõt! forgasd az idõt!