Misanthropia

Fájdalom, keserû magány

Végtelen gyilkos homály

Kietlen poros úton jár

Egyszer majd önmagára talál

Két hegycsúcs közt a fellegvár

A sóhaj sem visszhangzik már

Vérzõ szív, és egy sápadt arc

Ez volt az utolsó... Harc!

Csillogó szempár, mi lelkembe néz

Két kósza könnycsepp, ennyi az egész

Talán a véletlen, talán a kegyetlen világ...

(Vette el azt az érzést, ami mindig sorára vár)

Talán a képzelet, talán egy nem létezõ száj

(Mondta el, hogy mit érezzek, amitõl kevésbé fáj)

Talán a létezés, talán, hogy érzem azt, hogy ég

(Ég és föld, amit érzek s mit érzek, hogy érezhetnék)

Ne várd el tõlem azt, hogy ellenség légy

Várnék még, de ennyi most már tényleg elég

Két hegycsúcs közt a fellegvár

A sóhaj sem visszhangzik már

Vérzõ szív, és egy sápadt arc

Ez volt az utolsó harc!

Zöld falevél, fújja a szél

Egymaga jár és kél

Száz kicsi dallam, száz üres szó

Mindig ugyanaz mégsem jó

Egy kopott téglafal

Vár volt talán, vagy csak õrzi a testet

Erdõ sötét árnyai

Védõ kart nyújtanak, átölelik a lelket

Kívül az ember, belül csak egy gyermek

Mindkettõ úgy tesz, mintha másik lenne

Egyik a falon kívül, másik a falon belül vár

Hogy mire, az neki is talány...

Álmok szigetén, felhõk peremén

Ringó képek

Szállok sebesen, mégis kevesen

Érzik a véget

Õrök hadai, város falain

Fegyvert fognak

Kormos menedék, szálló lövedék

Nem léteznek...

Egyszarvúk és vámpírok közt

Csillogó réteken látom e

Tündérföldrõl szóló mesét még..

De ennyi elég!

Szív... Amit földhöz csaptak

Lét... Amit eltiportak

Dal... Ami nem szól többé már...

Vár... Ami összeomlott

Kép... Amit foltot hagy

Az érzés, mely messze száll...

Vég nélkül azt kérdem, miért?

Nincs szív, hát nincs veszteség

Kezdet a fájdalmas vég

Utolsó zord ölelés...