A Vég Útján

Jelek rajzolódnak a sûrû ködben elém

Bátran lépek, úgy érzem, van még remény.

A vének mit felém súgnak, egy mélyebb valóság,

Képzelem, vagy igaz? Az mindegy már...

A hegyek ormát látom,

Csupasz ágak vágnak az égbe a fákon

Varjak serege feketedik körben

A magány romjai hevernek egy gödörben

Levetik magukról a rothadó húst,

Érzem a mélység, magába húz.

Nem látom, csak hallom, feltámad a vihar

Nem kell sok és betemet a nedves avar.

Levegõm egyre fogy, elhagy az erõ

Nem tudok mit tenni, készül a rideg temetõ

Azzá vágyok válni, mi húsba marón fájhat,

A kegyetlen valóság csupasz fája,

Kitaszítva oda, hol senki se járhat,

Még magad se tudod, ki lehetsz�

Önmagad vagy az árnyad?

A testem kitaszít, és semmivé válik.

A lelkem, létem tükrét tárja elém,

Hogy lássam felfoghatatlan vágyam,

Mely oly fájón hasít belém.

Rám tekint a fagyos hold, a fény haldokol.

Varjak károgása jelzi a gyászt,

Most levetem magamról hazug leplem,

És a testem elenged.

Lelkem nemsoká a varjakkal repül

A fekete tömegbe vegyül

Nem tudom mi vár reám, meddig érek el

Sártól mocskos testem az avarral porlad el.

S az út, min oly bátran jártam, a vég útja volt,

Sötét ösvény, melyet megjár minden holt.

Jöjj velem s elmarad minden mit félsz,

Jöjj velem s megérint a legsötétebb éj