Árpádházi Margit balladája

Árpádházi Margit balladája

Néztem az égen kirajzolódó görög éjszakát

Csillagfény tengerében.

Jó uram koldusként, vakon kereng a

Hatalmas várnak börtönében.

Hová vet sorsom, hiába kérdem..

Zsoldosok dúlását meg sem értem.

Új hajnal fénye virrad- e még rám?

Vagy becstelenség?

Kolostor- magány?

Látom, a szolganép kínhalált halt,

A kincseket adná elõ a hadnak.

Részeg tivornya lármája zajlik, a prédán

Karddal összemarakodnak.

Hová vet sorsom, hiába kérdem.

Szép Szülõföldemtõl messze tértem.

Órák a percek, tán végzetem vár,

Vagy becstelenség, magány, halál?

Zászlók lobogtak, és kürt hangja szólt.

Csillagok hulltak, császár vére folyt.

Gyûlölettel harsant köznép szava.

A Szent Palotába lázadás hatolt.

Híveid, Császárné, elfogytanak.

Mentsd puszta életed, óvd meg Magad.

A zárda mélyén, ha sorsod fordul,

Majd újra a trónról hallatszik szavad.

Kérlek, Öregisten, áraszd meg a vizet!

Apám ajtajáig vigyen el engemet!

Vigyen el engemet szép szülõhazámba,

Lelkemnek e földön nem lész

Nyugovása.

Nincsen nyugovása lelkemnek e földön

Tág rónára vágynék, s

Vár aranyos börtön.

Segíts, Öregisten! Áraszd meg a vizet!

Puszta szél hazába vigyen el engemet!

[close]