Szent László (versão I)

Monda Lajos, a nagy király:

Eredj szolgám, Laczfi Endre,

Küldj parancsot, mint a villám,

Köss nehéz szablyát övedre:

A tatártól nagy veszélyben

Forog Moldva, ez a véghely:

A tatárra veled menjen

Tízezernyi lófő székely.

Kél Budáról Laczfi Endre,

Veszi útját Nagy-Váradnak

Kölestermő Kunság földén

Jó csatlósi áthaladnak;

Várad kövecses utcáin

Lovuk acél körme csattog,

Messze fénylik a sok fegyver,

Messze döng a föld alattok.

Hallja László a templomban,

Körösvíznek partja mellett;

Visszatér szemébe a fény,

Kebelébe a lehellet;

Koporsója kőfedelét

Nyomja szinte három század:

Ideje már egy kevéssé

Szellőztetni a szűk házat.

Köti kardját tűszőjére

S fogja a nagy csatabárdot,

Mellyel egykor napkeleten

A pogánynak annyit ártott;

Félrebillent koronáját

Halántékin igazítja;

- Éjféltájban lehetett már, -

A vasajtót feltaszítja.

És megindul, ki, a térre,

És irányát vészi jobbra,

Hol magasan felsötétlik

Ércbül öntött lovagszobra;

Távolról megérzi a mén,

Tombol, nyerít, úgy köszönti,

Megrázkódik a nagy ércló

S érclovagját földre dönti.

Harci vágytól féke habzik,

Kapál, nyihog, lángot fúvall;

László a nyeregbe zörren

S jelt ad éles sarkantyúval;

Messze a magas talapról,

A kőlábról messze szöktet;

Hegyén völgyön viszi a ló

A már rég elköltözöttet.

Egy ugrás a Kalvária

És kilenc a Királyhágó;

Hallja körme csattogását

A vad székely és a csángó:

Ám a lovat és lovagját

Élő ember nem láthatja;

Csudálatos! de csudákat

Szül az Isten akaratja.

Három teljes álló napig

Vívott a pogánnyal Laczfi;

Nem hiányzott a székely szív,

De kevés a székely harcfi,

Míg a tatár - több mint polyva,

Vagy mint a puszták fövénye -

Sivalkodik, nyilát szórja,

Besötétül a nap fénye.

Már a székely alig győzi,

Már veszélyben a nagy zászló;

De fölharsog a kiáltás:

"Uram Isten és Szent László!"

Mint oroszlán, ví a székely,

Megszorítva, nem megtörve...

Most a bércen, láthatatlan,

Csattog a nagy ércló körme.